(borítófotó: Emilio Madrid-Kuser/broadway.com)
78 | Vajna Ádám: Oda
(Scolar kiadó, 2018)
Vajna Ádám a legfiatalabb költőgeneráció egyike, első verseskötete 2018-ban jelent meg a zseniálisabbnál zseniálisabb borítókkal megjelenő Scolar Live sorozatban.
Ez nem egy koncept-kötet, a versek szerteágazóak, de mindenben megfigyelhető egy bizonyos humor, kikacsintás, hogy azért annyira nem kell őket komolyan venni. Az egyik legjobb versben, a "Kanáripárom huszonnégy óra alatti elvesztésére" címűben is benne van a humor, még ha a halál, egy általunk szeretett valaki elvesztésének feldolgozhatatlan témájával is foglalkozik.
A versekben sokféle helyszín (Montenegró, Elzász, Pilis, Fiume, Szlovénia stb.) és sokféle történelmi kor is megjelenik, valamint sokféle nő. A rövid, max. 2-3 oldalas versek közül van pár ami nem nagyon érintett meg, de azokban is előfordul egy-egy olyan sor, gondolat, "dalrészlet", ami kiemelendő.
"A föld gömbölyű" c. az egyik legrövidebb, de nagyon jól kifejezi a nyelvi korlátainkat, az "Albrecht Dürer rinocérosza" választ ad a borítóra, "A Hesbonbeli halastók cégstruktúrája" pedig az egyik legszórakoztatóbb módon mesél a bürokratikus balgaságokról. És itt van még a "Fiume vajúdása" is, ahol Kőrizs Imre szavaival "egy hirtelen perspektívaváltással, a vers ultrahangos készülékén át egy anyaméhbe vethetünk futó pillantást, hogy a 'Fiume vajúdása' a csúcsponton, egy baljósan bájos Kádár-kameóval érjen véget".
Kanáripárom huszonnégy óra alatti elvesztésére
A kanárik is meghalnak,
mint az ember, szomorúságukban,
nézik a társukat a kalitka padlóján,
hisz az is meghalt, és meghalnak,
de nem elkapnak valamit a döglött társuktól
vagy ijedtükben, megpillantva őt, szívrohamot kapnak,
nem, a kanárik addig siratják döglött társukat,
egész álló nap képesek siratni,
addig siratják, hogy már nem is lesz értelme az életüknek,
mert mégis miért élne egy kanári,
ha nem azért, hogy azt a nyomorult kis életét megoszthassa valakivel,
és akkor hiába már, hogy a kedvenc Jonatán alma
vagy zsenge tyúkhúr és pitypang van ebédre,
nem, a szomorú kanári állapota ettől a reggeltől kezdve
percről percre láthatóan romlik,
csak áll a tetem felett, fejét sem forgatja,
és siratná, de nem tudja, és jajgatna, de nem tud,
némán áll a tetem felett a szomorú kanári,
és nyilván gondol valamire,
biztosan arra, hogy ez most rossz,
mert semmi másra nem tud gondolni az a szomorú kanári,
mint hogy ez most igen, igen, igen rossz,
és végül is, ha jól meggondoljuk, igaza van.
Vajna Ádám "mellékesen" skandinavisztika szakos az ELTE-n, és ilyeneket is tud:
(borítófotó: Oláh Gergely/pannontukor.hu)
319 | Tommy Orange: Sehonnai
(21. Század Kiadó, 2019)
A 21. Század Kiadó Kult könyvek sorozatának egyik legújabb darabja Tommy Orange debütáló könyve, a Sehonnai (There There), amely több héten át szerepelt a New York Times Bestseller listájának élén és számos díjat bezsebelt.
Tommy Orange a csejen és az arapahó indián törzsek leszármazottja, tanulmányait is az indián kultúrák megismerésének szentelte. Első regénye, melynek tétel mondatát és címét is Gertrude Steintől kölcsönözte ("Stein arról beszélt, hogy az a hely, ahol felnőtt Oaklandben, annyira megváltozott, annyira beépült, hogy a gyerekkora színtere eltűnt, hogy ő már nem odavalósi, nem oaklandi, hanem sehonnai"), az elvárosiasodó indiánokról szól. Orange szülővárosában, Oaklandban játszódik a történet, melyet tizenkét szereplő határoz meg, akiknek először egymástól független életét ismerjük meg, akikben elsőre egyetlen közös dolog van: mind a nagy oaklandi pow-wow-ra készülnek.
Szépen lassan kibontakoznak előttünk ezek a történetek, a szereplők szinte kivétel nélkül csonka családban, apa nélkül nőnek fel, legtöbbjüket nagymamája neveli, van itt lakhatásai probléma, drog- ás alkoholfüggőség, indián identitásukat háttérbe helyező szereplők, és éppen arra ráébredő kamaszok is.
Dene Oxendene, valamint a Vörös Toll és Medvepajzs családi történetszálát kedveltem, előbbiben is volt egyfajta indentitás keresés, és ahogy a könyv végén található köszönetnyilvánításból kiderül, a szerző saját élményanyagból dolgozott, noha a támogatott videóanyag sosem készült el.
A befejezés engem eléggé váratlanul ért, és nem is igazán értettem, hogy mi szükség volt rá, ráadásul az indíték nem is volt kifejtve, ezáltal zavaros is maradt, hogy mi miért történt.
A könyv elején és közepén található rövid leírások nem illeszkednek a történetbe, szerencsésebb lett volna ezeket vagy csak az elejére, vagy a végére beilleszteni, mert bár érdekes információkat lehet belőle megtudni pl. az indián családnevek eredetéről, a regény közepén azonban ez nagyon kizökkenti az olvasót.
Igaz, ami igaz, a könyv elején egy ilyen kis esszében tűnik fel az alábbi idézet is, ami sok mindent elárul arról, hogy milyen kép él általában az emberekben az indiánokról:
"ott van a fejünkben, hogy Kevin Costner megment bennünket, John Wayne hatlövetűvel mészárol bennünket, egy Vasszemű Cody nevű olasz játszik bennünket a filmeken."
(borítófotó: Elena Seibert/www.prhspeakers.com)
351 | John Updike: Nyúlcipő
(21. Század Kiadó, 2018)
John Updike legismertebb műve(i) a Nyúl-sztori, melyet a 21. Század Kiadó most új fordításban, csodás borítókkal ad közre. Az öt részes történet első kötete a Nyúlcipő, melyet Updike 1960-ban írta. Majd ezt követte 1971-ben a Nyúlketrec, '81-ben a Nyúlháj, '90-ben a Nyúlszív és végül 2001-ben a Nyúlfark.
A Nyúlcipő főszereplője Harry Angstrom, azaz Nyúl, aki középiskolában menő kosaras volt, most, a húszas évei közepén azonban nem találja a helyét. Termékbemutatókat tart, ebből tartja el családját, terhes alkoholista feleségét és kétéves kisfiát, Nelsont. Nyúl azonban egyszer csak rájön, hogy nem ilyen életre vágyik és egy éjszakai kocsikázást követően nem megy haza a feleségéhez. Először volt kosáredzőjéhez megy el, majd egy véletlen találkozás után egy Ruth nevű prostituáltnál köt ki.
A könyv első felében főleg Angstrom nézőpontját látjuk, majd a másodikban felbukkannak a különböző családtagok, hogy a Nyúlnak "lelki" segítséget nyújtó tiszteletesnek mesélve bemutassák Harryt, aki igazi Nyúlként ide-oda ugrálva, cikázva közlekedik az életében szerepet játszó nők között, hogy a végén egy szörnyű tragédia miatt ismét felhúzza a nyúlcipőt.
A '60-as években megjelenő könyv igen nagy port kavart annak idején, hiszen sok szexjelenet van benne, igencsak kendőzetlen leírásban, ami akkoriban még nem volt annyira elterjedt. Az eredeti művet ezért cenzúrázták is, Updike maga is többször átírta (még a 90-es években is), így a most (2018 őszén) megjelent új magyar fordítás tekinthető az igazi, lezárt Nyúlcipő-sztorinak.
A 21. Század Kiadó társtulajdonosával, Bárdos Andrással a Klubrádióban beszélgettek John Updike-ról:
(borítófotó: cultura.hu)
192 | Stan Lee: Fantasztikus életem (Peter David közreműködésével és Colleeen Doran rajzaival)
(Kossuth kiadó, 2019)
Stan Lee a Marvel képregények arca, a Marvel filmek állandó szereplője, Pókember, Hulk, Thor, Vasember és Doctor Strange megálmodója. 2015-ben megjelent Fantasztikus életem című, stílszerűen képregényben megalkotott életrajzi könyvét a Kossuth kiadó adta ki.
Stanley Lieber 1922-ben született New Yorkban, majd a szokásos kalandos életet bejárva (szegényes gyerekkor, sok olvasás, fiatalon mindenféle kulimunka, majd egy rokon révén bekerül a McGraw-Hill kiadóhoz, ahol közelebbről is megismerkedik a képregények világával) 1941-ben először tűnt fel a neve képregény íróként egy Amerika kapitány sztoriban (Amerika kapitány karaktere Joe Simon és Jack Kirby munkája). A második világháború után visszakerülve a kiadóba találta ki a tinédzser szuperhőst, Pókembert, majd jött a Fantasztikus Négyes ötlete (válaszult a DC Igazság Ligája történeteire), őt pedig követte Vasember, Thor, Hulk, Doctor Strange és a többiek.
Bevallom nem vagyok egy nagy képregény hívő, kb. ez volt a harmadik képregény, amivel komolyabban foglalkoztam (Marta Breen és Jenny Jordahl Nagyszerű nők és Csepella Olivér Nyugat + Zombik könyvei után), de ebből most végre megtudtam, hogy milyen munkafelosztásban készültek a világot megváltó képregények. és mi volt az, amivel ennyire kiemelkedtek a többi képregény karakter közül. Stan Lee ötlete volt, hogy olyan szuperhősöket kell megalkotni, akik összetett karakterek, vannak személyes, hétköznapi problémáik, így a rajongók jobban tudnak azonosulni velük. A Marvel-módszer is az ő nevéhez tartozik, melynek lényege, hogy a kitalált alapkoncepciót előbb megrajzolták, majd utána írták meg csak hozzá a szövegeket.
Zseniális ötletnek tartom, hogy a Fantasztikus életem képregény formában jelent meg (az eredeti angol verzió 2015-ös). A felépítése szerint Stan Lee egy előadás keretében mesél az életéről, többször kiszólva a hallgatósághoz (olvasósághoz?), amire többször rá is kérdeznek, hogy kihez beszél. Van benne humor, van benne szomorúság, persze a 192 oldalon csak éppen hogy megkapargatjuk a főhősünk életét, és az egész képregény világot, de az ilyen kocarajongóknak igen szórakoztató.
(borítófotó: Getty Images)